Ismét eljött a heti bölcsi ideje, múlt héten már volt pár könnycsepp a búcsúzáskor, de állítólag nem volt semmi fennakadás, kivéve az alvást. Lulu ugyanis teljesen kiakadt, mikor rácsos ágyba akarták tenni a többi 15 gyerek mellé...összeomlott, és valami dadus ölében szendergett fél órát. Szerencsére este nem volt túl nyűgös a nem alvástól, és fél nyolctól reggel nyolcig húzta a lóbőrt.
A héten többször felhozta a bölcsi témát, hol lekonyult a szája, mikor mondtam, hogy az ikrek bölcsibe mennek, mert azt hitte neki is kell. De aztán nagy vidáman el is kellett párszor játszani, hogy Mami elmegy dolgozni, Lulu ad puszit, integet, Mama kimegy, majd kopog és bejön, Lulu a nyakamba ugrik és meséli, hogy mi volt a Mailival meg a Clairrel. A párszor egyébként van amikor 20-at jelent, kedvenc újrapörgetős, ismétlős szakaszba értünk (ismét?), és nincs megállás, az ismétlésnek sosincs vége. Ugyanazt a mesét tízszer kell olvasni, csak a tegnapi zokni a jó, mindig csak ragasztunk és sosem rajzolunk, ugyanaz a pohár kell, csak egy dalt énekelünk el újra meg újra... Csak türelem kérdése, én általában tovább bírom, mint Nyakigláb Apu, az két ismétlés után kiakad, majd a gyerek is kiakad...
Szóval a mai bölcsi még a sírós napoknál is rosszabbul érintett. Mert Lulu nem szomorúnak tűnt, hanem egyszerűen mérgesnek, hogy mit képzelek én. A babakocsiba odafele csak azt hajtogatta, hogy nem, nem nem, nem akarok. Ott pedig olyan szúrós pillantásokat vetett rám szemével, hogy bűntudatomban majdnem elbőgtem magam. Mire nem képes egy két éves...
De ügyesen lepakolta a cuccát a fogasra, majd ment ebédelni a többiekkel, még ott voltam pár percet az óvónővel megbeszélni valamit, de nem volt se kiabálás, se sírás, csak belezökkent a sokgyerekes ebédbe.
Én meg elkullogtam, azon gondolkodva, hogy a kis agyába mi zajlik ilyenkor, hogy anya elmegy dolgozni, és vissza is jön, de azért mégsem olyan könnyű a valóságban, mikor eljátsszuk otthon kettesben. És hogy milyen nehéz lehet ezt megérteni, de mennyire ügyesen próbálja!
Mikor érte mentem, épp pityergett valamin, mert már több anyuka is érkezett előttem, de amint meglátott fülig ért a szája, mesélt, hogy miket csináltak, mutatta a fiókját, integetett a dadusoknak. És mérges sem volt! Phew... Ráadásul aludni is aludt egy órát. Reggel említettem az egyik lánynak, hogy a rácsos ágy helyett próbálja meg csak a földön, szivacson altatni, mese után. Állítólag fel volt mindenki készülve a maratoni hátsimogatásra (tipikus angol altatási módszer az ovikban), de Lulu magától elaludt ügyesen!
Csak belerázodik(dunk) a végén ebbe!
A héten többször felhozta a bölcsi témát, hol lekonyult a szája, mikor mondtam, hogy az ikrek bölcsibe mennek, mert azt hitte neki is kell. De aztán nagy vidáman el is kellett párszor játszani, hogy Mami elmegy dolgozni, Lulu ad puszit, integet, Mama kimegy, majd kopog és bejön, Lulu a nyakamba ugrik és meséli, hogy mi volt a Mailival meg a Clairrel. A párszor egyébként van amikor 20-at jelent, kedvenc újrapörgetős, ismétlős szakaszba értünk (ismét?), és nincs megállás, az ismétlésnek sosincs vége. Ugyanazt a mesét tízszer kell olvasni, csak a tegnapi zokni a jó, mindig csak ragasztunk és sosem rajzolunk, ugyanaz a pohár kell, csak egy dalt énekelünk el újra meg újra... Csak türelem kérdése, én általában tovább bírom, mint Nyakigláb Apu, az két ismétlés után kiakad, majd a gyerek is kiakad...
Szóval a mai bölcsi még a sírós napoknál is rosszabbul érintett. Mert Lulu nem szomorúnak tűnt, hanem egyszerűen mérgesnek, hogy mit képzelek én. A babakocsiba odafele csak azt hajtogatta, hogy nem, nem nem, nem akarok. Ott pedig olyan szúrós pillantásokat vetett rám szemével, hogy bűntudatomban majdnem elbőgtem magam. Mire nem képes egy két éves...
De ügyesen lepakolta a cuccát a fogasra, majd ment ebédelni a többiekkel, még ott voltam pár percet az óvónővel megbeszélni valamit, de nem volt se kiabálás, se sírás, csak belezökkent a sokgyerekes ebédbe.
Én meg elkullogtam, azon gondolkodva, hogy a kis agyába mi zajlik ilyenkor, hogy anya elmegy dolgozni, és vissza is jön, de azért mégsem olyan könnyű a valóságban, mikor eljátsszuk otthon kettesben. És hogy milyen nehéz lehet ezt megérteni, de mennyire ügyesen próbálja!
Mikor érte mentem, épp pityergett valamin, mert már több anyuka is érkezett előttem, de amint meglátott fülig ért a szája, mesélt, hogy miket csináltak, mutatta a fiókját, integetett a dadusoknak. És mérges sem volt! Phew... Ráadásul aludni is aludt egy órát. Reggel említettem az egyik lánynak, hogy a rácsos ágy helyett próbálja meg csak a földön, szivacson altatni, mese után. Állítólag fel volt mindenki készülve a maratoni hátsimogatásra (tipikus angol altatási módszer az ovikban), de Lulu magától elaludt ügyesen!
Csak belerázodik(dunk) a végén ebbe!
jó lesz ez! :) puszik
VálaszTörlés