Hozzátáplálás angolosan

Lulu hat hónapos, és már pár hete velünk ücsörög az asztalnál, míg mi vacsorázunk. Eleinte csak a pöttyös abroszról próbálta meg a pöttyöket levakarni, vagy fél órán keresztül, és minden mást, amit elé tettünk, legyen az játék, vagy kaja, egy laza mozdulattal lesöpört a földre. Egy idő után azonban elkezdett minket figyelni. Mintha egy tenisz meccsen lett volna, úgy járt a kis feje, tányér, villa, falat, száj, villa, tányér, falat, villa, száj. Legjobban Nyakigláb Apu jóleső falatozása nyerte el tetszését, az én késsel-villával, nem morzsázva, nem cuppogtatva, szalvétábanmegtörlömaszámiváselőtt étkezési stílusomra rá se hederített.
Olvastunk pár cikket és beszélgettünk pár barátunkkal a hozzátáplálásról, és úgy döntöttünk, hogy adunk neki pépes falatokat is, hogy szokja az ízeket, illetve vacsora közben elé rakunk mindenfélét a tányérunkról, hogy hadd játsszon az étellel. A pépezésnek a hátránya, hogy külön kell mindent előkészíteni, elég időigényes és szutyorgós. Az együtt vacsorázásnak a hátránya, hogy minden, de tényleg MINDEN kajadarabos lesz két méteres körzetben, és hogy nem igen használhatunk sót meg cukrot a főzésnél. 
A hét elején tehát megkezdődött a hadművelet, és a következők történtek:
Hétfő: barackpép, Lulu evett egy kanállal, fancsali képet vágott, nyáladzott tőle vagy egy órát és jókat durrogott egész délután; vacsora alatt egy banánt próbált megszorongatni, de az a fránya gyümölcs mindig kiugrott a kezéből.
Kedd: répapép, Lulu szorosra zárta a száját, amint a kanál közelített, semmi trükk nem segített, répa nem került a pociba; vacsoránál nagy szorgalommal laposra trancsírozott egy mini cukkinit, majd büszkén bedörgölte a ruhájába az eredményt.
Szerda: Lulu babarizses anyatejet nyammogott, kis almalével elkeverve, talán két kiskanálnyi bent is maradt; vacsora alatt spagettivel és répával díszítette fel magát és etetőszékét, már a szilveszteri szerpentin dobást gyakorolva.
Csütörtök: egy kanál reszelt alma cuppogva lecsúszott, de aztán Lulu szorosra zárt szájjal morgott, így egy idő után feladtam a tukmákolást.
Ekkor, megmondom őszintén, kicsit kétségbe estem, hogy biztos későn kezdtem el a hozzátáplálást, vagy nem jól csinálom, vagy mégis korai még, és más kajákat kellene adnom. Nem, mintha csodát vártam három nap alatt, de ha az ember először csinál ilyet (és innen ilyen tanácsot kap, onnan meg amolyat, ennek a gyereke már így eszik, annak meg már akkor evett), mint minden más gyermeknevelési témában, itt is nagy a nyomás. És hiába próbálok meg nyugodtan és természetesen hozzá állni a dolgokhoz, az a tíz perces pánik, hogy úristenjólcsinálom? ígykellcsinálni?, elkerülhetetlen. De aztán le is higgadtam hamar, és elfogadtam gondolatban, hogy Lulu majd ha nagyon éhes lesz, úgyis enni fog, legyen az egy hét, vagy akár két hónap múlva.
De ekkor a csütörtöki vacsoránál Lulu éhes lett. Kiragadott Nyakigláb Apu kezéből egy naan kenyeret (indiai lapos kenyér), és begyűrte a szájába. Jókat cuppogott rajta és szívogatta az egész vacsora ideje alatt. Másnap evett pirítóst, ma meg egy rizsszeletet szottyosított nagy szorgalommal. És még a reszelt almának is örült, nem is kellett dugdosnom a falatot, ő hajolt a kanálhoz és cuppantotta be a pempőt. De mégis, a falatozás csúcspontja az volt, amikor Lulu a majdnem 20 fontos, 21 napig érlelt hátszínszeletet kaparintotta meg, és nagy buzgalommal kezdte nyalogatni. Nyakigláb Apu büszkeségére, csak úgy angolosan.